Pásztory Dóra: „Megtanultam emelt fővel végigsétálni a medenceparton”

A 37 éves Pásztory Dóra paralimpiai bajnok úszó, edző, újságíró nagy küldetések helyett egyszerűen csak szeretné jól érezni magát a bőrében. Jól ellátni a feladatait, és olyan értéket átadni a kisfiának és sorstársainak, amelyek számára mérvadóak: az elfogadást, a nyitottságot, a sport elengedhetetlen fontosságát, a kitartást és a tudatos életmódot.

– Szülei hozzáállásán sok múlott. Hogyan segítették gyermekük beilleszkedését a világba?

– Nagyon pozitív gondolkodású családba születtem, ami alapvetően határozta meg a világlátásomat. A szülő az első tükör a gyerek számára: amit a szülő visszajelez róla, úgy kezdi el kialakítani a saját önképét. Azt láttam a környezetemen, hogy szeretnek, elfogadnak, támogatnak és hisznek bennem: képes vagyok megoldani az adódó élethelyzeteket. Ez olyan önbizalmat adott, ami azóta is nagyon sokat segít.

– Hogyan kezelte a nem várt, bántó megjegyzéseket? Hogyan válhat egészséges mentalitású felnőtt egy fogyatékkal született gyermekből?

– Nagyon sok múlik a családon és a szűk környezeten, de mindenki egy adott személyiségtípussal is születik, amivel könnyebben vagy nehezebben fogadja el, hogy valamiben más. Egy kicsi baranyai faluban nőttem fel, ahol mindenki ismert, ott senkinek nem volt furcsa, hogy nekem kicsit más a karom. Emellett egy extrovertált ember vagyok, akinek a látható különlegesség inkább előny volt, mint hátrány. Anyukám mindig gondosan ügyelt arra, hogy feltűrt ruhaujjam legyen, és soha ne rejtegessem a testem. Ebben az úszás is nagyon sokat segített, mert a fürdőruha mindent megmutat. Meg kell tanulni egészen fiatalon emelt fővel végigsétálni a medenceparton. Ehhez Málnai István adta az erőt, a hitet, a bizalmat. Ő tanított meg úszni a Végtaghiányos Gyermekekért Alapítvány nyári táboraiban a 90-es évek elején. Ezután teljesen elfogadtam magam, leperegtek rólam a megjegyzések. Sokszor meg sem hallottam őket, nem is feltételeztem, hogy nekem szólhatnak. Anyukámnak sokkal nehezebb volt megküzdeni a lesajnáló pillantásokkal, negatív megjegyzésekkel.

– Londonban él. Mit tapasztal, külföldön milyen szemlélet veszi körül a parasportolókat?

– Itt már egészen pici kortól kezdve a közösségi lét része a nyitottság, a sokszínű társadalom elfogadása és ünneplése. London egy nagyon multikulturális város, amiben én nagyon jól érzem magam. A gyerekek már alsó tagozatban megismerkednek a különböző vallási irányzatok ünnepeivel, szokásaival, tanulnak arról, hogy a testünk, képességeink is milyen sokfélék lehetnek, mindenki más, másban jó és másban szorul segítségre. A parasport az angol nemzeti tudat és kultúra egy nagyon fontos része és büszkesége. Azzal, hogy ebben a városban 2012-ben olimpiát és paralimpiát is rendeztek, nagyon sokaknak van saját élménye erről az eseményről.

– Miért az újságírást választotta hivatásul az aktív sport után?

– Amikor Sydney után egyre nagyobb médiafigyelmet kaptam, rájöttem, hogy kényelmesen és otthonosan mozgok ebben a közegben. Nem zavar a kamera, vagy az, ha nyilvánosan, több ember előtt kell megszólalnom. Éppen ezért úgy gondoltam, hogy kommunikáció szakon el tudom mélyíteni a tudásomat, fejleszthetem képességeimet, és hatékonyabban adhatom át a számomra fontos értékeket, üzeneteket és azokat az élettapasztalatokat, amelyek megkönnyítették a hétköznapjaimat és az érvényesülést. Csak az ELTE bölcsész szakán jöttem rá, hogy az írott sajtóban van keresnivalóm. A Magyar Narancsnál kaptam először lehetőséget, ahol sportolókkal készítettem interjúkat. Nagyon élveztem, és a mai napig az egyik kedvenc műfajom.

– A sport hogyan maradt meg az életében?

– Jelenleg leginkább futás formájában, illetve igyekszem heti kétszer edzeni a személyi edzőmmel, aki Skype-on keresztül adja az instrukciókat, és próbál motiválni akkor is, amikor nincs kedvem. Őszintén, én ebben inkább tudatos vagyok, mint lelkes. Azért sportolok, mert tudom, hogy enélkül nem lehet egészséges életet élni. A szervezetemnek, a mentális egészségemnek szüksége van a mozgásra, hogy még évtizedekig szolgálni tudja a rendkívül életimádó, vitális hétköznapjaimat. A futóedzéseimet a SUHANJ! Alapítvány egyik kiváló szakembere és triatlonistája, Nagy Gergely írja, Ágh Csaba pedig már egy évtizede állít össze nekem személyre szabott erőnléti edzéseket. Az uszodák végre újra megnyitottak, és megint ráébredtem, hogy az úszás az egyik legfantasztikusabb sportág. A heti 1-2 úszást receptre írnám fel mindenkinek. Heti egyszer egy óra tempózás után mindig remekül érzem magam.

– Az aktív sporttól visszavonult. Mit adott útravalóul a sport?

– Ma is abból az állóképességből, tüdőkapacitásból, izomzatból élek, amit az úszás adott 11 és 21 éves korom között, ezért szülőként nagyon tudatosan állok a kisfiam sportolásához. Nem foglalkozom azzal, hogy miben kiemelkedő, van-e tehetsége valamihez. Az a fő célom, hogy a heti három aktív mozgás már most, 7 éves korában beépüljön a hétköznapjaiba, és igénye legyen erre. Tanuljon meg úszni, mert az egy életmentő tudás és alapsport is: ha megvan a jó technikai alapja, akkor bármikor visszatérhet az úszáshoz, sikerélményt fog adni a vízben töltött idő. A fiatal évek alatt a test alapállapotába fektetett idő és energia később megtérül. Ne azért sportoljon a gyerek, hogy bajnok legyen! Persze a versengéssel lehet motiválni. A sport érmek és helyezések nélkül is sikerélményt ad.

– Önbizalom nélkül mindenkinek nehéz a párválasztás, családalapítás. Volt-e önben gátlásosság?

– Egyáltalán nem vagyok gátlásos ember, és tényleg mindig extra adag önbizalommal kezeltem a különböző élethelyzeteket. Kamaszként sokat segített, hogy már értem el sikereket az úszásban, így kiemelkedő sportolóként tekintettek rám. A férjemmel a húszas éveim végén találkoztunk. Kiforrott személyiséggel rendelkeztem, pontosan tudtam, mire vágyom, ki mellett tudom jól érezni magam és mikor vagyok önazonos. Így az első perctől kezdve egyértelmű volt, hogy mi jól működünk együtt.

– Hogyan lehet elfogadásra nevelni a gyerekeket?

– Elsősorban úgy, hogy elfogadjuk őket, így megtapasztalhatják az elfogadottság érzését. Ha egy gyerek szeretetben, pozitív, nyitott, tabumentes környezetben nő fel, ahol kérdéseire őszinte választ kap, és ahol azt érzi, ő úgy jó, ahogy van, akkor így fog állni a környezetéhez is. Minél előbb tapasztalja meg a sokszínűséget, azt, hogy sokféle ember él a világban. A mássághoz, az ismeretlenhez ne szorongva, félelemmel közelítsen. Ez pedig a szülőn múlik.

Névjegy: Pásztory Dóra kétszeres paralimpiai bajnok úszó Nagyatádon született 1984. április 4-én. 2000-ben a sydney-i paralimpián 200 méteres vegyesúszásban aranyérmet, 100 méteres pillangóúszásban bronzérmet szerzett, majd az athéni paralimpián 200 méteres vegyesúszásban aranyérmet, 100 méteres hátúszásban és 100 méteres pillangóúszásban egy-egy ezüstérmet szerzett. 2005-ben visszavonult, újságíró. Családjával Londonban él.