Máté Roland: „Nem attól leszel ember, hogy van lábad”

Máté Roland: „Nem attól leszel ember, hogy van lábad”

A sors furcsa fintora, hogy bal lába elvesztése kapcsán tett szert országos hírnévre Máté Roland, a Szegeden jól ismert médiaszakember. Artériaelzáródás miatt 32 éves korában egyik napról a másikra került a műtőasztalra. Mégsem csúszott ki a talaj alóla, kezdésnek kerekesszékben vezényelt le egy televíziós szépségműsort. Élete mára visszazökkent a régi kerékvágásba, de felfogása – vallja – gyökeresen megváltozott.


– Filmre, könyvbe kívánkozik a történeted. Nem gondoltál még erre?

– Mondták már, hogy könyvet kellene írnom a sztorimról. Azonban talán nem érdemes túlértékelni: ha valakivel az történik, ami velem, attól még a társadalom része marad. Én ugyanúgy teszem a dolgom, mint az amputáció előtt. A közösségi médiában, az Egy pillanat – Az élet lábatlankodása című blogomban nyomon követhető a műtét utáni életem alakulása, de nem akarok „sok” lenni. Legszívesebben egy tengerparton, internet nélkül élném az életemet a kis kávézómban. Ez is az egyik nagy álmom.

– Ez éppen a megvalósult gyerekkori álmodnak mond ellent: mindig is a médiában akartál dolgozni.

– Imádom is az ezzel járó nyüzsgést! De a másik énem az ellenkezőjére vágyik.

– Azon a bizonyos estén, 2018 augusztusában buliztál, ahonnan sem a dohány, sem az alkohol nem hiányzott. Tudatosabb ember lettél?

– A táplálkozásom tekintetében igen: kevesebb húst és cukrot, glutént fogyasztok, de nem az amputáció miatt. Heti négy edzésem van, és imádok biciklizni, műlábbal is. Autót sosem vezettem. Naponta futópadon kocogok. Mindig szerettem a gyógynövényeket, teákat. Azt nem tagadom, néha rágyújtok, és az alkoholt sem vetem meg a bulikban. Imádok táncolni, úgy élek, mint egy átlagos harmincas. Az operáció után az első kérdésem az volt, „Ugye, fogok majd táncolni?”.

– Videó bizonyítja, hogy jól megy ez neked. Mindig életigenlő embernek tartottad magad, életmódod mostanra a régi. Máté Roland megváltozott valamiben?

– A gondolkodásomat tekintve nagyot fordult velem a világ. Semmi nem tud felidegesíteni. Milyen rossz történhet velem? Ha valami nem jön össze, arra gondolok, ettől lehetne sokkal rosszabb. Éljük meg az életet, olyan rövid! Sosem gondoltam, hogy egyik napról a másikra elbúcsúzhatok a lábamtól. Könnyebben elengedem a negatívumokat: régebben sokat rágódtam bántó kommenteken, ma már nem bosszantanak fel. Jóban vagyok önmagammal, szeretem az életemet. Jobban tetszik a mostani Máté Roland.

– Kis „söprögetést” végeztél a környezetedben. Ez tudatos lépés volt, vagy így adta az élet?

– Az utóbbi. Eltávolodtak tőlem olyanok, akikről sosem gondoltam volna, de nem haragszom senkire. Ők is segítettek, amikor arra volt szükségem, hálás vagyok nekik is. Cserébe rengeteg nagyon szuper ember került az életembe. A családom, a barátaim nélkül nem tudtam volna összekapni magam, és ehhez a saját személyiségem is kellett. Egy percig nem volt kérdés, hogy felépülök, eszembe sem jutott, hogy 32 évesen meghalhatok, pedig az is benne volt a levegőben. A munkatársak is nyomtak előre. Kérdés volt számomra, visszavárnak-e a rádióba, tévébe? Kerekesszékes, műlábbal élő riportert nem nagyon látni az országban. Mérföldkő volt az életemben, hogy kerekesszékben vezethettem le az első műsort – nem sokkal a műtét után –, méghozzá szépségversenyt, ahol minden a külsőségekről szól. Nem attól leszel ember, hogy van lábad.

– Megszoktad az új lábadat?

– Mintha ezzel születtem volna. Már nem is emlékszem, milyen volt az igazival. Persze ha lehetne, visszacsinálnám. Reggelente 4.20-kor felkapom a protézisemet, és estig le sem veszem. Időbe telt, mire megszoktam, de minden szépen kialakult. Érdekes, több mint 3 év után – a kádban ülve –, nemrég döbbentem rá, hogy nekem nincs lábam. Az igazi felismerés abban a furcsa 5 percben zajlott le, akkor fogtam fel igazán, mi történt.

– Ez lehetett a kimaradt gyászfolyamat kezdete?

– Talán igen. Egyik napról a másikra műtöttek meg, előzmények nélkül. A rehabilitáció, az új élethelyzet, a járni tanulás nem engedte, hogy sajnáljam magam. A blogom is bizonyára a gyászfolyamatot szolgálja. Talán túl kendőzetlenül írtam le mindent. De kiderült, hogy sok embernek tettem vele jót. Sokan megkerestek, többekkel a mai napig beszélünk, kölcsönösen segítjük egymást. Jóval több fogyatékkal élő ember van, mint amennyit látunk. Ezer oka van, amiért nem mozdulnak ki otthonról. Hálás vagyok, hogy rám most is szükség van a médiában. Mi több, egyik munkahelyemen sem téma, hogy műlábam van. Szívesen tartok motivációs előadásokat is, ezek engem is energizálnak.

Békés megyeiként az egyetem miatt keveredtél Szegedre, azóta is itt élsz.

– Mert a jogi tanulmányaim idején beszippantott a média. Azóta ebből élek. A családom a műtét után gyakorlatilag hozzám költözött, és a mai napig gyakran látogatnak meg, fantasztikus emberek. Otthon nálunk már nem téma, hogy mi történt velem. És jól elboldogulok egyedül is.

– Ez mennyiben köszönhető annak a protézisnek, amit viselsz?

– Óriási szerepe van. Az igazán minőségi darabra pályázni kell, támogatás kérhető rá: hosszú eljárás alapján dől el, ki milyet kap; ezt főleg az életmód, életkor, munkahely befolyásolja. Azt tudni kell, hogy 3-4 évente ajánlott cserélni a protéziseket, és az újabb támogatási kérelem. Sokan azért képtelenek visszatérni a munka világába, mert nem rendelkeznek a számukra megfelelő protézissel. Egyébként úgy gondolom, se kivételezés, se hátrány ne érje a protézissel élőt a munkahelyén!

– Kinek a nehezebb: aki láb nélkül született, vagy aki élete során veszítette el?

– Talán annak, aki hirtelen veszíti el. Aki beleszületik, nem tudja, milyen lábakkal élni. Nyáron gyakran viselek rövidnadrágot, nem takargatom a protézisemet. Ismerkedéskor sem titkolózom, a „leharapta a lábam a cápa” sztori vicces, de nem veszik be a lányok. (nevet) Őszintén szólva régen elgondolkodtam volna, hogyan fogadjam, ha a nőnek, akit szeretek, hirtelen hiányzik egy végtagja. Ma már nem érzem ennek hátrányát, sikerrel élhetem meg a férfiasságomat.

– Mi bánt a legjobban?

– Az idő múlása. Egyre gyakrabban törnek fel bennem gyerekkori emlékek, illatok, ízek. Lassan 36 éves leszek, szeretnék gyereket, de még nem most. Az elmúlt másfél évben újra 18 évesnek érezhetem magam: végre enyém a világ! Jó lenne tető alá hozni egy olyan szórakozóhelyet, amely kulturális terepként is szolgálna a mozgáskorlátozottak számára; ez nagyon hiányzik az országból. Ott szívesen szervezkednék, ha mást nem, beállnék a pultba mixelni, kávét főzni



Kapcsolódó bejegyzések

Hírlevél feliratkozás

Nézd meg mit mond rólunk

az árukereső.hu közössége