Berecz András: „Itt tennivaló még bőven van”

Azt vallja, amit Kodály Zoltán is: a zene, a magyar népzene mindenkié. Nem keseregni kell, hanem cselekedni. Ő is ezt teszi. Berecz András Kossuth-díjas mesemondó, énekes, folklórgyűjtő, előadóművész előadásaival járja az országot-világot, és még vonatozás közben is „gyűjt”: történeteket „csipeget fel”.

A Csíksomlyói passió és az Isten bolondja című előadása kapcsán többször is hivatkozott az egykor élt nagymágocsi Felicián atyára. Miért volt az ön számára példaértékű a Csongrád- Csanád megyei ferences szerzetes élete?

Még a 80-as években szegedi könyvtárosok szervezésében vettem részt egy olvasótáborban. Ők vittek el a pusztaságba, egy Nagymágocs nevű faluba, ahol a Lenin utca 13. szám alatt várt bennünket egy furcsa figura. Ferences reverendájában, hatalmas, fehér szakállával, tudós szemüvegével mókás embernek tűnt. Beinvitált bennünket, ám én rossz helyem topogtam a különböző növényektől zsúfolt parókiaudvarban. Rám szólt, ne tiporjam le a kertet, és latinul sorolta a gyógynövényei nevét. Tudós ember volt, akinek lakásában a könyvek felhőkarcolók mintájára tornyosultak. Egy roppant gazdag debreceni gyáros család sarjaként csömöre lett a gazdagságból, és hitét keresve mondott le a pompáról. Az 50-es években az ávósok eltiltották a templomtól, sok verésben volt része. Nem adta fel: bábokat varrt, a piacon játszott, elbábozta az evangéliumot. „Ne tegyétek Atyám házát kereskedés házává!” –mondta Jézus. Felicián atya a templomot vitte a kereskedők közé. A hitét minden megpróbáltatása ellenére megtartotta, a templomát később segítséggel felújította. Egy szent volt, akit a gaz világ tönkretett. Shakespeare műveiben a bolondban bölcset lát. Ilyen „okosbolond” volt a testvér is. A Csíksomlyói passióban én a vándor szerepét kaptam, ami hasonlít a bolond figurához. Rá emlékeztet.

Kodály Zoltánt gyakran példaképeként említi. Mit szólna most a nagy zeneszerzőnk Kodály országához? Elégedett lenne?

Ugyanazt mondaná, mint amikor élt: tennivaló még bőven van. Nem keseregne, hanem cselekvő pedagógus lenne. Nem ért rá búsongani. Írta a pedagógiai műveket, hirdette, hogy a zene mindenkié, és pontosan látta, hogy a magyar népzene, a magyar lélek gazdátlan. Igyekezett ez ellen tenni.

Önt idézem: „a helyes orrtartás végett jó a mese”.

Igen, aki lógatja, annak felcsapja, aki fennhordja, annak pedig egyet odakoppint. Valaki gőggel él, valaki örökös reménytelenségben. Valahol a kettő között kell létezni. A mese gyógyító erejétől már csömöröm van, annyiszor hangoztatják. Nem is tudom, mit lehetne erről mondani. Erre hatalmas mennyiségű szakirodalom rakódott rá az elmúlt években. Szerintem háromnegyede tömény szélhámosság. Van, aki a lúdtalpról ír mesét. Nem tudok ezzel mit kezdeni.

Se íze, se bűze a mai gyermekirodalomnak?

Dehogynem, íze is, bűze is van, de mint mindig, a többség az sajnos gyenge. Lázár Ervint mindenképpen ajánlom a gyerekeknek, Buda Ferenc fordításában a Közép-ázsiai meséket, de Balázs Béla mesefordításai is kiválóak. Kriza János székely népköltészeti gyűjtését, a Vadrózsákat mindig jó újra és újra elővenni, Olasz Katalin szerkesztésében az Udvarszékhelyi népmeséket tartalmazó Kecskés embert is kiváló gyűjteménynek tartom.

Mese- és énekelőadásaival bejárta a világot, miközben négy gyermek és feleség várta itthon. Nem hiányolták olykor?

Őket kellene megkérdezni. Ha otthon voltam, az ünnep volt, én voltam az érdekesség. Egyébként elég jól kitalálták magukat. Ma már van, hogy együtt lépünk fel. Nem én léptettem a nyomdokaimba őket, ők saját maguktól léptek. Van az a mondás: a szó tanít, a példa vonz. Semmiféle pedagógiai megfontolás vagy kényszer nem volt a háttérben. Én csináltam a dolgomat, mondtam, amit szerettem, énekeltem, amit szerettem, és ők azzá váltak, amit ők szeretnek. Azt is mondhatnám, hogy én csak ott voltam.

Háromszoros nagyapa. Jó Berecz András unokájának lenni?

Bár akad sok fellépésem, annyi időm mindig van, hogy unokázhassak. Ha velük vagyok, sokat énekelünk, tapsolunk, táncolunk, ezek mind beletartoznak az együtt töltött időbe.

A karantén alatt a közösségi médiával is megbarátkozott, Facebook-oldalán lelkesen gyűjtötte a lájkoló kattintókat. Van, aki elkalauzolja a virtuális világban?

Igen, Marci fiam sokat segít. Benne van is filmrendezői hajlam, nagyon érdekli. A járvány első hulláma alatt több időt töltött együtt a család, sok filmet néztünk meg együtt. Mozizás után Marcival kielemeztük a filmeket. Az okostelefont is ő adta a kezembe, most már nekem is van. Ha sok emberhez jut el a modern technológia, az már előnyének mondható.

A magyar nyelv leszállóágban van, mondta egyszer. Mit lehetne ez ellen tenni?

Nem tudom, mert sem pedagógus, sem népművelő nem vagyok. Én csak azt tudom, hogy én mit teszek érte minden áldott nap. Ha valaki a közelemben van, megpróbálom a hibáját kedvesen kijavítani. Ha az ember beszédében igyekszik a lényegre szorítkozni, értékes, szép szavakkal helyettesíteni a folyamatos idegenszó-használatot, a kényszeres kifejezéseket, már sokat tesz az anyanyelvéért. De a magyar nyelv még mindig gazdag! Ha az ember Budapestről egy kicsit kijjebb vonatozik, sok szép beszédet hallhat, van még honnan meríteni. Nem az a kérdés, sikerül-e, hanem az, örömmel teszi-e ezt az ember. Kéthetente megszűnik egy nyelv a világban, ki tudja, miért. Én azt tudom, hogy a magyar nyelv a miénk, és amíg élek, védem. Nem elhatározásból, hanem azért, mert szeretem.

Névjegy:

Berecz András 1957. október 29-én született Budapesten, felvidéki és nagykunsági gyökerekkel rendelkezik. A Magyar Művészeti Akadémia tagja immár a Magyar Nemzeti Színház társulatát is erősíti. Számos díj és elismerés közül kiemelendő Kossuth-díja, a Magyar Köztársaság Arany érdemkeresztje. Nős, négy gyermek édesapjaként Budapesten él. Három unokának örül.