Berecz András: „Itt tennivaló még bőven van”

Azt vallja, amit Kodály Zoltán is: a zene, a magyar népzene mindenkié. Nem keseregni kell, hanem cselekedni. Ő is ezt teszi. Berecz András Kossuth-díjas mesemondó, énekes, folklórgyűjtő, előadóművész előadásaival járja az országot-világot, és még vonatozás közben is „gyűjt”: történeteket „csipeget fel”.

– A Csíksomlyói passió és az Isten bolondja című előadása kapcsán többször is hivatkozott az egykor élt nagymágocsi Felicián atyára. Miért volt az ön számára példaértékű a Csongrád- Csanád megyei ferences szerzetes élete?

– Még a 80-as években szegedi könyvtárosok szervezésében vettem részt egy olvasótáborban. Ők vittek el a pusztaságba, egy Nagymágocs nevű faluba, ahol a Lenin utca 13. szám alatt várt bennünket egy furcsa figura. Ferences reverendájában, hatalmas, fehér szakállával, tudós szemüvegével mókás embernek tűnt. Beinvitált bennünket, ám én rossz helyem topogtam a különböző növényektől zsúfolt parókiaudvarban. Rám szólt, ne tiporjam le a kertet, és latinul sorolta a gyógynövényei nevét. Tudós ember volt, akinek lakásában a könyvek felhőkarcolók mintájára tornyosultak. Egy roppant gazdag debreceni gyáros család sarjaként csömöre lett a gazdagságból, és hitét keresve mondott le a pompáról. Az 50-es években az ávósok eltiltották a templomtól, sok verésben volt része. Nem adta fel: bábokat varrt, a piacon játszott, elbábozta az evangéliumot. „Ne tegyétek Atyám házát kereskedés házává!” –mondta Jézus. Felicián atya a templomot vitte a kereskedők közé. A hitét minden megpróbáltatása ellenére megtartotta, a templomát később segítséggel felújította. Egy szent volt, akit a gaz világ tönkretett. Shakespeare műveiben a bolondban bölcset lát. Ilyen „okosbolond” volt a testvér is. A Csíksomlyói passióban én a vándor szerepét kaptam, ami hasonlít a bolond figurához. Rá emlékeztet.

– Kodály Zoltánt gyakran példaképeként említi. Mit szólna most a nagy zeneszerzőnk Kodály országához? Elégedett lenne?

– Ugyanazt mondaná, mint amikor élt: tennivaló még bőven van. Nem keseregne, hanem cselekvő pedagógus lenne. Nem ért rá búsongani. Írta a pedagógiai műveket, hirdette, hogy a zene mindenkié, és pontosan látta, hogy a magyar népzene, a magyar lélek gazdátlan. Igyekezett ez ellen tenni.

– Önt idézem: „a helyes orrtartás végett jó a mese”.

– Igen, aki lógatja, annak felcsapja, aki fennhordja, annak pedig egyet odakoppint. Valaki gőggel él, valaki örökös reménytelenségben. Valahol a kettő között kell létezni. A mese gyógyító erejétől már csömöröm van, annyiszor hangoztatják. Nem is tudom, mit lehetne erről mondani. Erre hatalmas mennyiségű szakirodalom rakódott rá az elmúlt években. Szerintem háromnegyede tömény szélhámosság. Van, aki a lúdtalpról ír mesét. Nem tudok ezzel mit kezdeni.

– Se íze, se bűze a mai gyermekirodalomnak?

– Dehogynem, íze is, bűze is van, de mint mindig, a többség az sajnos gyenge. Lázár Ervint mindenképpen ajánlom a gyerekeknek, Buda Ferenc fordításában a Közép-ázsiai meséket, de Balázs Béla mesefordításai is kiválóak. Kriza János székely népköltészeti gyűjtését, a Vadrózsákat mindig jó újra és újra elővenni, Olasz Katalin szerkesztésében az Udvarszékhelyi népmeséket tartalmazó Kecskés embert is kiváló gyűjteménynek tartom.

– Mese- és énekelőadásaival bejárta a világot, miközben négy gyermek és feleség várta itthon. Nem hiányolták olykor?

– Őket kellene megkérdezni. Ha otthon voltam, az ünnep volt, én voltam az érdekesség. Egyébként elég jól kitalálták magukat. Ma már van, hogy együtt lépünk fel. Nem én léptettem a nyomdokaimba őket, ők saját maguktól léptek. Van az a mondás: a szó tanít, a példa vonz. Semmiféle pedagógiai megfontolás vagy kényszer nem volt a háttérben. Én csináltam a dolgomat, mondtam, amit szerettem, énekeltem, amit szerettem, és ők azzá váltak, amit ők szeretnek. Azt is mondhatnám, hogy én csak ott voltam.

– Háromszoros nagyapa. Jó Berecz András unokájának lenni?

– Bár akad sok fellépésem, annyi időm mindig van, hogy unokázhassak. Ha velük vagyok, sokat énekelünk, tapsolunk, táncolunk, ezek mind beletartoznak az együtt töltött időbe.

– A karantén alatt a közösségi médiával is megbarátkozott, Facebook-oldalán lelkesen gyűjtötte a lájkoló kattintókat. Van, aki elkalauzolja a virtuális világban?

– Igen, Marci fiam sokat segít. Benne van is filmrendezői hajlam, nagyon érdekli. A járvány első hulláma alatt több időt töltött együtt a család, sok filmet néztünk meg együtt. Mozizás után Marcival kielemeztük a filmeket. Az okostelefont is ő adta a kezembe, most már nekem is van. Ha sok emberhez jut el a modern technológia, az már előnyének mondható.

– A magyar nyelv leszállóágban van, mondta egyszer. Mit lehetne ez ellen tenni?

– Nem tudom, mert sem pedagógus, sem népművelő nem vagyok. Én csak azt tudom, hogy én mit teszek érte minden áldott nap. Ha valaki a közelemben van, megpróbálom a hibáját kedvesen kijavítani. Ha az ember beszédében igyekszik a lényegre szorítkozni, értékes, szép szavakkal helyettesíteni a folyamatos idegenszó-használatot, a kényszeres kifejezéseket, már sokat tesz az anyanyelvéért. De a magyar nyelv még mindig gazdag! Ha az ember Budapestről egy kicsit kijjebb vonatozik, sok szép beszédet hallhat, van még honnan meríteni. Nem az a kérdés, sikerül-e, hanem az, örömmel teszi-e ezt az ember. Kéthetente megszűnik egy nyelv a világban, ki tudja, miért. Én azt tudom, hogy a magyar nyelv a miénk, és amíg élek, védem. Nem elhatározásból, hanem azért, mert szeretem.

Névjegy: Berecz András 1957. október 29-én született Budapesten, felvidéki és nagykunsági gyökerekkel rendelkezik. A Magyar Művészeti Akadémia tagja immár a Magyar Nemzeti Színház társulatát is erősíti. Számos díj és elismerés közül kiemelendő Kossuth-díja, a Magyar Köztársaság Arany érdemkeresztje. Nős, négy gyermek édesapjaként Budapesten él. Három unokának örül.