Koós Réka: „Élvezem az életet, de figyelek magamra”

Laza, szeret beszélni, sokat nevetni, és nem köntörfalaz. Ezt a benyomást keltette Koós Réka énekesnő abban a decemberi, jókedvű beszélgetésben, ahol szó esett népszerű táncdalénekes szüleiről, Koós Jánosról és Dékány Saroltáról, a tőlük kapott tulajdonságairól, családról és barátságról, no meg a dús hajról, amely az ötvenéves, érett nő számára igazi ajándék.

Közeleg az új esztendő! Újévi fogadalommal indítja 2024-et?

Egyáltalán nem. Egyrészt nem hiszek abban, hogy január első napjaiban kellene elgondolkodni azon, mit kellene a jövőben másként csinálni. Másrészt az én szakmámban a december, főleg a karácsony és a szilveszter közötti időszak csakis a munkáról szól, fogadalmakra nincs is időm. Arra koncentrálok, hogy otthon szép legyen a karácsony, és örülök, ha a szilveszteri éjszaka végén ágyba bújhatok. A január szerencsére lazább, akkor több idő jut a pihenésre.

Nehéz a dolga annak, aki Koós Réka barátjának mondhatja magát?

Jó kérdés. Szerintem jó nekik velem (nevet). Általában a szakmámból kerülnek ki a barátaim, ez valahogy így alakult. Hozzáteszem, gyerekkori barátokkal is büszkélkedhetek. Szerencsés vagyok, mert bármikor kölcsönösen számíthatunk egymásra. Én nagyon fontosnak tartom a barátságot.

Könnyen barátkozik?

Igen, a kapcsolatteremtéssel sosem volt gondom. De ez nem azt jelenti, hogy ezek a barátságok minden esetben meg is maradnak. Ritkán jön olyan ember, akinél azt érzem, hosszú távon is szeretném magam mellett tudni. A barátaim általában hozzám hasonlóan bohém típusok, de azért jó, ha van, aki visszahúz a földre. Szerencsére a párom is ilyen. Talán általánosságban igaz, hogy az embernek az ellenpontjára van szüksége. Találkoztam már olyan emberrel, aki olyan volt, mint én. Akkor azt gondoltam, én ettől a típustól megőrülnék, mert hallgatnom kellene, hogy állandóan magáról beszél, és sosem ül nyugodtan a fenekén.

Melyek azok a pozitív tulajdonságok, amelyeket a szüleitől örökölt?

Apukámnak leginkább a túlélési ösztönömért és az életszeretetemért vagyok hálás. Ezekkel a legrosszabb helyzetekből is ki tudok kecmeregni. Nyilván nekem is voltak nehezebb időszakaim, de alapvetően sosem volt rossz életem, ezért nagyon szerencsés ember vagyok. Ha hosszabb-rövidebb időre rossz passzba kerülök is, felállok, és tudom mondani, hogy de szépen a süt a nap, hagyjuk már abba a kesergést! A szakmai ajándékaikért is hálás vagyok, és itt nem is az énektudásomra gondolok, hanem a zenére, a művészetekre való fogékonyságra, ami jól jön a munkámban. Az is jó, hogy nem lettem bányarém, sok hajam van, amit imádok, mert nem kell vele sokat foglalkoznom, göndören hullámzik. A magasságomat is köszönöm; igaz, nem olyan fontos ez, mégis nagyon jó! (nevet)

Mi az, amit kihagyott volna az örökségből?

Azt mindenképpen, hogy olyan pillanatokban is emlékeztettek apukám halálára, amikor végre egy percre elfelejtettem. Ezért sokszor voltam mérges, főleg, ha mindezt faragatlanul tették. Bár gyakorlatias vagyok, a pénzhez való teljes alkalmatlanságomat apukámnak köszönhetem; ezt náluk anyukám egészen jól kompenzálta. A szerelmem ugyanolyan, mint én, szóval nálunk két pénzügyi analfabéta él együtt nagy-nagy szeretetben. (nevet)

Mindig ennyire őszinte?

Igen, borzasztó vagyok, nem tudok hazudni. Az emberek nem mindig szeretik hallani az igazat, még én sem. A környezetemben is találni olyat, akinek néha sokkoló az őszintesége, de legalább vele szemben mindig tudom, hányadán állok.

A 70-es években egy ország dudorászta a Koós családdal együtt, hogy Papa pipilni kell már. Ön akkoriban 6-7 éves kislányként magabiztosan állt a színpadra édesapja, öccse és a Stúdió 11 zenekar társaságában.

Bizonyára a személyiségem része, hogy sosem éreztem magam elveszettnek a színpadon, akkor nem is nekem való lenne ez a pálya. Az öcsém (Koós Gergő – a szerk.) például nagyon jól énekel, de számára nem komfortos a színpadra irányuló figyelem. Valójában csak a szalagavató bálomon tudatosult bennem, hogy musical-énekesnő akarok lenni.

El is végezte az operett-musical szakot a Színház- és Filmművészeti Egyetemen. Ma inkább énekesnőnek tartja magát, hiszen több műfajban is bizonyított már. Van-e olyan zenés-énekes stílus, amiről azt gondolja, nem állna jól önnek, és nem is akarja kipróbálni?

Az operett. Nem illene hozzám, de nem is gondolom azt, hogy ez egy rossz műfaj lenne. Volt idő, hogy az operett-musical szakomra hivatkozva többen azt gondolták, énekelek operettet is. De az operett a nők számára szoprán műfaj, én meg dörmögök, alt hangom van. Persze előfordult már, hogy egy fellépés alkalmával odakeveredtem egy operettfináléba. Megálltam a helyem, de éreztem és tudtam, hogy nekem ez nem való. Azonban operát ezer örömmel énekelnék, azt imádom, de erre sem fog sor kerülni. És természetesen a modernebb, elektronikus zenei stílusok sem izgatnak, de emögött már nyilván generációs probléma is áll.

A prózai szerepek sosem vonzották?

Sosem fordult meg a fejemben. Engem elsősorban a zene vonzott, persze

imádom a színházat, és szívesen nézem a prózai darabokat. Annyi csodálatos prózai színészünk van, mit kontárkodjak én ebbe bele, maradok inkább az éneklésnél.

Éppen tegnap kaptam egy telefont egy jó ötlettel, amihez én is kellek. De olyan is van, hogy én rukkolok elő valami újdonsággal, amihez össze kell hoznom egy csapatot. Most például a fejembe vettem, hogy spanyol nyelvű koncertet csinálok, ami szerepel majd a repertoáromban. A megvalósítás óriási meló, de azt gondolom, mégis előre kell menni, nem várhatok otthon ücsörögve a felkérésekre, bár folyton csörög a telefonom.

Sok helyütt olvasni, hogy imádja Spanyolországot, vett is ott egy lakást. Mi hiányzik innen, ami Spanyolországban megvan?

A tenger, a tenger! Mindennap szeretném hallgatni a hullámok morajlását. Ha fürödni nem is, de bokáig még januárban is belegázolhatok a vízbe. Az ottaniak jókedve, a boltos mosolygása, a nyugalom is hiányzik. Egyébként az utóbbi kicsit a hátrányuk is, főleg ügyintézéskor, mert a spanyolok semmin nem idegesítik magukat, azon se, hogy nem tudnak angolul. Jó lenne, ha egy gombnyomással meg lehetne szüntetni az idegeskedést itthon.

Ötvenéves. A dús hajáról már volt szó, a csinos alakjáról még nem. Tesz valamit érte, egyáltalán az egészségéért?

Őszintén mondom, nem sokat. Az arany középút híve vagyok, szeretem élvezni a jó kajákat, az édességet, de tudom a mértéket. Alkoholt ritkán fogyasztok, és már nem dohányzom. Élvezem az életet, de odafigyelek magamra: ez kötelességem, már csak a gyerekem miatt is, aki ma már 20 éves hölgy. Nem is velünk él, önállóan boldogul Pesten. Nem akarom az én elvárásaimhoz igazítani az életét. A szüleim nem erőltettek rám semmit, bár abban bíztak, olyan leszek majd, mint a csendes, mindig nett anyukám. Tévedtek. A habitusomat apukámtól örököltem. Nálunk a Papa találta ki, hová megyünk nyaralni, most meg én bombázom az ötleteimmel a lányomat, hová utazzunk.

Névjegy: Koós Réka énekes 1973. május 23-án született Budapesten, Koós János és Dékány Sarolta táncdalénekesek első gyermekeként. Elvégezte a Toldy Mária Énekstúdiót, majd a Színház- és Filmművészeti Egyetem operett-musical szakát, utána Németországban, illetve Bécsben szerepelt több musicalben is. Itthon a musical mellett sokoldalú énekesnőként számos műfajban megcsillogtatja tehetségét. Párjával Tahitótfalun él, lánya 20 éves.