Mag Erika: „Valami mindig hajt belül”

Évekkel ezelőtt a szülésből lábadozó Mag Erikának azt mondta az édesanyja, akkor fog teljesen meggyógyulni, ha futni fog. Mivel az újdonsült anyuka addig sosem húzott futócipőt, értetlenül állt a kijelentés ellőtt. Azóta persze értelmet nyert a misztikus mondat: a hobbinak induló futásból munka, hivatás lett. Ma már másokat is edz az ultrafutó.

– Miért éppen a futás?

– Szülés után kezdtem el futni. Egyrészt szabadulni akartam a terhességem alatt felszaladt 35 kg súlyfeleslegtől, másrészt a kisbaba mellett megélt, kicsit zárt világból jó volt néha kicsit kiszökni. Bár előtte jártam aerobikozni, de nem volt komoly sportos múltam. Gyerekkoromban karatéztam is, ám sem kimondottan tehetséges, sem szorgalmas nem voltam.

– Kell a futáshoz tehetség?

– Nem. Sokkal inkább szorgalom, kitartás és rendszeresség. A lényeg, hogy a kezdeti 2-3 alkalom után ne adjuk fel. Futni azért jó, mert mindenki megtalálhatja benne önmagát és azt a szintet, ami neki megfelel. Én autodidakta módon vágtam bele; utólag beláttam, szakember irányítása mellett könnyebb lett volna. Az elején sok hibát elkövettem. Idővel egyre több futós Facebook-csoportba léptem be, beleástam magam a futás technikájába, egyre tudatosabban csináltam az egészet.

– Olyannyira, hogy ma már ebből él. Megérte a karrierváltás?

– Igen, egyértelműen. Mindig is szociális területen dolgoztam: családok átmeneti otthonában, majd a gyermekjólétnél. 3-4 éve azonban csak a hobbimnak élek. Elcsépeltnek tűnik, de nekem valóban a hobbim a hivatásom: kezdő és haladó futókat edzek, illetve készítek fel versenyekre. Az a küldetésem, hogy azoktól a hibáktól segítsem őket megkímélni, amiket én kezdő futóként elkövettem. A fokozatosság elve mellett dolgozok olyanokkal, akik a munka, a család mellett akarnak sportolni. Irányítom őket, motivátorként állok mellettük.

– Miért kezdett el versenyezni?

– Először csak fogyni akartam, és egészségesen élni, ezért kezdtem el futni. Aztán mindig kitűztem magam elé egy célt, így jöttek a versenyek: félmaraton, maraton, aztán az ultrafutás. Ez a maraton fölötti távokat jelenti: hatórás verseny, 100 kilométer, Ultrabalaton, Spartathlon. Emlékszem, először lassan futottam az UB-n egy 6 fős csapatban, és közben arra gondoltam, még alig futottam, és már fáradt vagyok, mit keresek én itt.  De azért ott motoszkált a fejemben, mi lenne, ha egyéniben indulnék egyszer? 2017-ben Ultra Tisza-tó-győztes lettem, 2018-ban futottam először egyedül körbe a Balatont, majd jött a Spartathlon – szintén abban az évben. Ez egy 246 kilométeres ultramaratoni futóverseny Görögországban, Athén és Spárta között. Hosszú és rögös út vezetett idáig.

– Mit ad önnek a futás?

– Életforma és véget nem érő tanulási folyamat számomra. Folyamatosan meg kell benne újulni, technikailag is mindig van mit tanulni. És önmagamra is figyelek, egyfajta befelé figyelés ez. Egyébként az életem más területeire is kihat ez a befelé figyelés és maga a futás is – kitartásra, türelemre int. És a legfontosabb, én segíteni akarok: amit a futásról megtanultam, vissza is adom másoknak. Jó érzés befutni a célba, illetve mást is hozzásegíteni ehhez az euforikus állapothoz. A futásnak köszönhetően olyan helyeken jártam, amelyekről korábban álmodni sem mertem volna.

– Mennyit fut hetente?

– Mostanában átlagosan 140-170 kilométert.

– A családi élettel hogyan lehet ezt összeegyeztetni?

– Otthonról dolgozom, 90 százalékban online, illetve telefonon – ez szerencsés helyzet. Edzésterveket készítek a futóim sportórával mért adatai alapján, a teljesítménydiagnosztikai laborban pulzust, vegetatív idegrendszert, légzésfunkciót és még sok minden mást figyelek, ezeket figyelve folyamatosan kommunikálok velük. A fiamat egyedül nevelem: reggel viszem az iskolába, aztán 3-4 órát futok, utána munka, estig a fiammal vagyok, késő este gyakran ismét munka. A családon és a barátokon kívül más alig fér bele az életembe. Anyukámra mindig számíthatok, főleg a gyermekfelügyeletben.

– Hosszabb kényszerpihenőn van túl. Most hogy van a lába?

– Teljesen jól. A tavalyi évre rányomta a bélyegét, hogy 2019 végén keresztcsonttörésem lett, aztán tavaly márciusban jött a dupla lábtörés. Akkor komoly mélypontra kerültem, ehhez jött még a Covid – ezek együttesen nagyon megviseltek lelkileg. Azonban volt pozitív hozadéka is ennek az időszaknak: sokat tanultam önmagamról, fejlődtem általa. Most még jobban megbecsülöm a futást.

– Az Ultrabalaton ősszel lesz, de ön már nekivágott idén. Hogy is van ez?

– Tavasszal lett volna, ahogy szokott, de a járvány miatt őszre tolták el. Viszont kaptam egy lehetőséget: egyénileg, privátban futhatom le egy GPS-jeladóval felszerelkezve. Ezt nemrég megpróbáltam, de 101 kilométerig jutottam el az erős csípőfájdalmam miatt. Csupán 9 hónapot tudtam rá készülni, ennyi kihagyás után ez nagyon kevés időt jelent. Mire ez a cikk megjelenik, lefutom a maradék 120 kilométert is. És ősszel, a hivatalos versenyen is indulok, akkor jó lenne egyben.

– Neve egyre ismertebb a profi futók között. Van példaképe?

– Profik ebben a műfajban nincsenek, mert nincs benne pénz. Nem tartozok a legnagyobbak közé, de mindenkitől tudok tanulni, egy-egy pozitívumot ellesek – még a saját futóimtól is. Nagyon inspirál Lubics Szilvia, Maráz Zsuzsi, ők hosszútávfutók – női példák jutnak eszembe. Valójában nem is a versenyeken nyújtott teljesítményük nyűgöz le, hanem a hétköznapi edzéstervük. Ők ebben is profik.

– Ufólány néven régóta blogol. Mennyire telitalálat ez a név?

– Az ufó előtag az ultrafutó szó rövidítése. Valóban: kicsit ufó vagyok, ahogy minden ultrafutó az. Inkább különcségnek tartom, semmint hőstettnek, így vagyok a Spartathlonnal is. Azért vagyok kicsit „ufó”, mert szeretek egyedül lenni, elvonulni. Kimondottan szeretem a nyugalmat, az egyedüllétet, és jól bírom a monotóniát, nagy a tűrőképességem. És talán kicsit másképpen gondolkodom a futás miatt. De én is úgy élek, mint bárki más: anya vagyok, aki tanul a gyerekkel és kutyát sétáltat. Bár bevallom, nem vagyok tipikus háziasszony.

– A stressz kimarad az életéből?

– Nem. Valami mindig hajt belül, és ez egyfajta stresszállapottal jár. Ha ez beteljesül, a stressz elmúlik, de az újabb célkitűzés után megint mellém szegődik. Csak ennek a kezelését és elfogadását kell megtanulni.

Névjegy: Mag Erika edző, ultrafutó, terepfutó 1983-ban született. Többször lefutotta az Ultrabalatont, 2017-ben Tisza-tó-győztes lett, 2018-ban a Spartathlont teljesítette. Feladatának tekinti amatőr, kezdő futók edzését segíteni. Ufólány című blogjában és honlapján a futással kapcsolatos gondolatait, terveit osztja meg követőivel. Budapesti kertvárosban él, egy fiú édesanyja.