Zalatnay Sarolta: „Szabadság- és igazságszerető vagyok”

Csodás mezzoszoprán hanggal áldotta meg a sors az operaénekesnek készülő Zalatnay Saroltát, ám egy mandulaműtét keresztbe húzta a számításait. A klasszikus zene mellett a zongoraóráknak köszönhetően 15-16 éves koráig kitartott, majd átnyergelt a pop-rock világába, amellyel meghódította a hazai közönség szívét. Hatvan éve áll a színpadon az ország Cinije.

Nyár elején, egy pécsi koncert végén szinte menekülnie kellett a rajongók túláradó szeretete elől. Meglepte a kitörő lelkesedés?

Inkább azt mondom, nagyon jólesett. Régóta állok már színpadon, de úgy néz ki, a dalok örök életűek. Hatvan éve énekelek, több mint 600 dalom van, többgenerációs kedvencekkel. Azt mondhatom, hogy a közönség rendre végigénekeli az egész műsort, pedig semmi különösebbet nem csinálok, „csak” élőben énekelek, amihez én ragaszkodom. Bárhová elmegyek, ahová hívnak, a kilométer nem számít.

A 60-as években stílusikonnak számított, a beatkorszak sztárjaként, babaarcú tinilányként emlegette a sajtó.

A romantikától a keményebb rockig mindent énekeltem, és a mai napig mindenevő vagyok. Édesanyám mindig kérdezte, aki ilyen szép romantikus dalokat tud énekelni, az miért kiabál? A hangomat a Jóisten adta, az éneklést szerintem megtanulni nem lehet, viszont feladatként egy életen át kell csinálni. Presser Gábor a locomotivos időszakomban, a Miért mentél el? dalunk idején azt mondta, az enyém az egyetlen olyan rockhang, ami tele van érzelemmel és romantikával. És nem gizdaságból mondom, de egyetlenegy embert sem találni, aki a Tölcsért csinálok a kezedből slágert úgy énekli el, ahogyan én.

Nem titkolja, hogy fellépések előtt lámpalázas, pedig óriási rutin van a háta mögött.

Rutinnal ezt nem lehet megoldani, mindegy, mennyi ember előtt énekelek. Mielőtt kimegyek a színpadra, imádkozom, hogy add, Istenem, hogy ugyanazt tudjam adni a közönségnek, amit mindig szoktam. Igen, van bennem izgalom, de sokszor volt olyan, hogy megtréfált a technika, mondjuk kiment az áram, én meg büszkén énekeltem tovább, feltaláltam magam, és segített a közönség. Itthon én vezettem be az a cappella műfaját, vagyis a zene nélküli éneklést. Sem a színpadon, sem az életben nem játszom el a megközelíthetetlen énekesnőt, szerintem az őszinteség sokkal hitelesebb az embereknek.

A fővárosi Toldy Miklós Gimnázium színpadáról indulva hazai táncdalfesztiválokat nyert, még Angliában is élt két évet.

Egy kommunista országból két évre Angliába érkezni érdekes kaland, bár az is izgalmas volt, amikor két hónapig a rossz orosz utakat róttam. Vagy, amikor a zsúfolt repülőn újságba csomagolt halak társaságában ácsorogtam végig az utat. Mindent megéltem, amit lehetett, és azt sem titkoltam soha, hogy itthon két évre elzártak. De úgy gondolom, ez a karmám, hiszen kiskorom óta szabad akarattal és gondolkodással élhettem az életemet. Büszke vagyok a zenémre, a múltamra, mert amit az ember megél, az megszólal a zenéjében, a hangjában is. Az elfelejtett dalaimat zeneileg mostanában frissítjük fel, és azokat is visszük a koncertekre, mert nem mindenütt tudok élőzenekarral fellépni.

Ezek mellett mi fér még bele az életébe?

A különböző tévéfelvételek, egymás után vesszük fel a műsorokat, szóval zajlik az élet. Fiatalon a pop-rock és a táncdal műfaja azt hazudja nekünk, hogy örökké élünk, nem törtéhet velünk baj. De ma már olykor csodálkozom, hogy elfáradok, ami engem mégis feldob. Buli után minden jobb, máshogy köszöngetek másnap az utcán is. De anyagi oka is van, hogy koncertezek. A szakmában nem csak az én problémám, hogy a rendszerváltás előtti munkánk mintha ma nem létezne a rendszerben. Én 1966–1989-ig rengeteg fellépést megcsináltam, de ez a nyugdíj megállapításakor egyáltalán nem mutatkozott sehol; elfelejtett évek ezek. Pedig sokkal több lenne a nyugdíjunk, ha az eltűnt pénzek előkerülnének. Akkoriban alacsony gázsival dolgoztunk, és előadói, szerzői jogdíj még nem létezett. Nekünk csak a fellépésekből származott bevételünk, és ha kérdezték, mi a foglalkozásunk, nem is tudtunk mit mondani, mert nem volt más. Persze végül mindenki zenész, énekes maradt.

Azért volt idő, amikor filmekben szerepelt. A színészi pálya lehetősége megcsillant ön előtt?

Zenés filmekben valóban megjelentem, de ott nagy színészi alakításokra nem volt szükség. Évek óta azon dolgozom, hogy összehozzak az életemről egy filmsorozatot. Biztos vagyok benne, hogy az én múltammal az egyik legnézettebb sorozatot tudnám produkálni.

Milyen lenne ez a film?

A karrieremet mutatná be, de a magánéletemből sem tagadnék le semmit. Még nem dőlt el, hogy nagyjátékfilm legyen vagy sorozat, de remélem, hamarosan többet is mondhatok a részletekről. Nem színezném ki a múltamat, úgy az egész nem érne semmit. Sok mélypontomról, nehézségemről szólna, de így lehetne igazabb és emberibb. És örülnék, ha még az én életemben megvalósulhatna. Megvisel, hogy a táncdalfesztiválosokból már kevesen vagyunk, egyre több pályatársam megy el...

Összetartó közösségként emlékezik az egykori hazai zenésztársadalomra. Milyennek látja a mait?

Sok a tehetséges fiatal, meggyőződésem, hogy a televíziós tehetségkutatók üzletszerűen működnek, és csak az igazán tehetségesek maradnak meg a szakmában. A mi időnkben a fiatalságnak nem volt ennyi pénze, mint ma, a déligyümölcsért sorban álltunk; tudtuk, mi az, hogy nincs. Fellépéshez édesanyám kosztümszoknyáit vagdostam szét. A hétvégi fellépések után a Metróval, Illéssel, Omegával együtt vacsoráztunk valamelyik sörözőben, az fizetett, akinek a legtöbb volt az aznapi gázsija. Emlékszem, édesanyám barátnői megbotránkoztak, amiért hippi fiatalembereket enged be éjszaka a lakásunkba. Pedig csak annyi történt, hogy a vidéki fellépések után éjjel nem tudtunk hol enni. Ezért anyukám tojásrántottát meg hagymás zsíros kenyeret készített Kóbor Jánosnak, Benkő Lacinak, Zoránnak, Presser Picinek, Frenreisz Karesznak, Somló Tamásnak.

Édesanyja miatt tért haza két év után Angliából, ahol beindulhatott volna a külföldi karrierje. Nem bánta meg utólag a döntését?

Okosabbnak kellett volna lennem. Férjhez mehettem volna, kaptam volna külföldi útlevelet, kettős állampolgárságot, így anyukám bármikor utazhatott volna hozzám. De mégsem bántam meg a döntést: addigra két nyertes fesztiválon voltam túl, sztárnak számítottam itthon.

Kendőzetlen őszinteséggel mesélt az életéről könyveiben, 11 könyve jelent meg. Miért érezte fontosnak az írást?

Az első, a Nem vagyok én apáca 1985-ben jelent meg, amit egy csúnya méhen kívüli terhesség előzött meg. A lábadozás sokáig tartott, fél évig csak ülni tudtam. Az írás kényszerpálya volt, ezért vágtam bele; vissza akartam emlékezni az addigi életemre. A következő, az Ezt sem a zárdában írtam óriási sikert hozott, aztán több könyvvel folytatódott a sor.

Több mint egymillió könyvet adott el. Szerelmeit sem kihagyva a sorból kendőzetlen őszinteséggel osztotta meg a nyilvánossággal magánéletét írásaiban. Megbocsátó típus?

Igen, meg tudok bocsátani, és toleráns is vagyok. Sokra értékeltem a szerelmeim szakmai profizmusát, sikerét. Sokat tanulhattunk egymás mellett, de mindig úgy éreztem, ne romboljunk, ne bántsuk egymást. Őszintén mondom, boldog lennék, ha mindegyik kapcsolatomból született volna egy gyerekem, mert akkor most egy egész óvodám lenne, és a fellépések, dedikálások, sikerek után nem egyedül ülnék itthon a nap végén – a kutyáim társaságában. Az örökbe fogadott lányom hetente többször is meglátogat. Büszke vagyok rá, hogy bevállaltam egy elhagyatott kis életet.

Névjegy:

Zalatnay Sarolta pop-rock énekesnő 1947. december 14-én született Budapesten. A Scampolo frontembere, Komár László fedezte fel, megnyert két táncdalfesztivált, majd következett a Metro, az Omega, a Locomotiv, a Generál, a Skorpió, a Cini és a tinik. Máté Péter is több dalt írt neki. 1967–1969 között, a brit popzene csúcskorszakában Londonban élt, és világsztárok vették körül. 11 könyvet írt, állatvédő. Több kapcsolata után jelenleg egyedül él, egy nevelt lánya van.