Az év utolsó interjújához aligha találhattunk volna méltóbb interjúalanyt Major Endrénél. A szegedi paralimpikon nyáron bronzéremmel a nyakában tért haza Párizsból. 15 év kemény munkájának, kitartásának eredménye reménykeltő üzenetet hordoz: soha nem szabad feladni.
Még 20 éves sem volt, amikor 1988 decemberében egy autóbaleset miatt kerekesszékbe kényszerült. Hogyan emlékszik vissza erre az időszakra?
A balesetem után másfél évvel még azért küzdöttem, hogy önellátóvá váljak, és mintegy 4 év kellett ahhoz, hogy képes legyek újra autót vezetni. Az a négy év elvágott a világtól; az orvosi kezeléseket, az otthoni tornát csak olykor színesítette egy-egy kisebb kiruccanás. De aztán ismét nyitottam a világra: édesapám akkor egy osztrák kempingben dolgozott, őt látogattam meg a nyáron. Feltűnt, mennyire elfogadóak az ottaniak. Akkoriban ez itthon még nem volt jellemző, alig volt olyan intézmény, üzlet, ahová kerekesszékkel egyedül be tudtam menni. Mára sokat javult a helyzet.
Bár asztaliteniszezőként ismerte meg a világ, elsőként az úszásban próbálta ki magát, miért?
Az ausztriai kiránduláson apámmal vitorláztunk, akkor kezdtem el úszni. Eszembe jutott, miért ne tehetném ezt versenyszerűen is? Hazatérve elkezdtem edzeni, és nagyon jó eredményeket értem el. De be kellett látnom, hiába vagyok itthon jó, az én állapotomhoz hasonló versenyzők a nemzetközi élvonalban nálam sokkal jobban teljesítettek. Azért számítottam Magyarországon a jobbak közé, mert sokan el sem jutottak az uszodáig. Így hobbi szinten úsztam tovább. Tizenévesen kenuztam, ahhoz az alapot az úszás adta, de sérültként teljesen új úszástechnikát kellett megtanulnom.
Így jöhetett szóba az asztalitenisz?
Minél súlyosabb a sérülés, annál kevesebb sportág közül lehet válogatni. Nyakcsigolyasérültként a karom viszonylag visszaerősödött, de az ujjaim nem mozognak, ez pedig leszűkítette a kört. Az asztaliteniszhez korábban nem sok közöm volt, de tudtam, hogy kerekesszékesként is űzhető. Szkeptikus voltam, úgy gondoltam, az asztalnál ülve csak szerencsétlenkedhetek. Aztán egy hideg téli napon, nagyjából 15 évvel ezelőtt, miközben saját szabadtéri játékok szervezésére szakosodott vállalkozásomban dolgoztam, hallottam, hogy a szegedi asztaliteniszklubba több kerekesszékes is eljár sportolni. Elmentem, megnéztem, mit csinálnak. Szabó Brigitta edző foglalkozott velük. Az nem szerencsétlenkedés volt! Nézni is jólesett, hogyan pörgetik, nyesik a labdát. Akkor döntöttem el, ezt én is szeretném csinálni. Így jött a szerelem az asztalitenisszel. A mozgássérültekre vonatkozó tíz sérültségi szint közül én a legsúlyosabban, az MS1 kategóriában játszom. Az ütőt fáslival rögzítem a kezemhez, hogy ne csússzon ki belőle.
Azonnal nagy célokat dédelgetett?
Kezdetben csak szerettem volna magamat kipróbálni. Negyvenévesen kíváncsi voltam, mit érhetek el ebben a sportban. Két év után már jöttek az első kisebb eredmények, majd az első nemzetközi megmérettetés, ahol ugyan nem arattam babérokat, de nagyon inspirált a folytatáshoz. Még több energiát fektettem bele, és újabb két év után a kisebb eredmények nem maradtak el.
De a nagyok sem! Felsorolni is hosszú lenne, az elmúlt években milyen nemzetközi és világversenyeken remekelt, miközben tavaly Európa-bajnokságot nyert, idén pedig, immár harmadik paralimpiáját megjárva, Párizsból bronzéremmel a nyakában tért haza. Mit várt Párizstól?
Mindenre számítottam, akár ennél jobb eredmény is lehetett volna, de így is nagyon boldog vagyok. A sorsolásokon nagyon sok múlik, de az aznapi forma, lelkiállapot is sokat nyom a latba. Nagyon nagy játékosok mentek haza érem nélkül, például az ázsiaiak. Csalódottság semmiképpen nincs bennem. Én a sport szeretetéért játszom, számomra az út a fontos, nem az érem, persze az is nagyon motiváló, hab a tortán. Nagyon jó, ha az ember elkezd sportolni, akármilyen helyzetbe is kerül, mert rengeteg pozitív élményt ad. Éveket kell eltölteni benne az első sikerekért, de megéri, mert olyan emberek vesznek körül, akikkel jól érzem magam, közösen csináljuk végig az intenzív edzéseket. A jó légkör sokat számít akkor is, ha semmilyen érmet nem sikerül megnyerni. Sok sportolónak a kemény munka ellenére nem jön össze az érem, és akkor bizony életek omolhatnak össze. A megtett út legyen olyan, amire jó visszagondolni. Engem az út és a siker egyaránt motivál.
Hogyan tudta magát mentálisan felkészíteni a nagy megmérettetésre?
Mint minden élsportolónak, nekem is sportpszichológus segít. Vannak olyan napok, amikor nem megy a játék például valamilyen nyomasztó probléma okozta koncentrációhiány miatt, ezért fontos, hogy a mozdulatokat, technikai fogásokat jól elsajátítsam. Így ilyenkor is könnyebben mehet a játék. Párizsban először nyomasztott a tömeg, a teljesen új helyzet. Telt ház volt a csarnokban, hatalmas hangzavar, de szerencsére gyorsan átbillentem ezen, sőt, motivált is. Gyakran úgy érzem, többet érdemelne a parasport, de Párizs erre rácáfolt: a közönség óriási rajongással vett minket körül.
Az anyagiak terén azonban látványos a különbség.
A parasportolók is sok időt, energiát fordítanak a felkészülésre, de kevesebb a versenyző, így könnyebb az érvényesülés – éppen ezt szokták felhozni érvként, miért ér feleannyit egy paralimpiai érem, mint egy olimpiai. Havi életjáradék a paralimpikonnak is jár, ami stabil alap a hétköznapokhoz, főleg 55 évesen.
Hogyan telik egy napja?
Nagyjából három órát edzek naponta. Sokan azt hiszik, reggeltől estig ütjük a labdát, de nem a mennyiség a lényeg, hanem a minőségi edzés és a speciális ütések, a pontos labdahelyezés. Emellett szárazedzések is vannak, és gyakran úszom. Mivel én karral edzek, utána már pihenek; a túl sok karral tekerés nem tesz jót. Szívesen olvasok, főleg pszichológiai témájú könyveket. Jó időben a barátaimmal találkozom, és nagyon szeretem a szabadtéri és a kulturális rendezvényeket. A sport miatt sokat repülök külföldre, ez kielégíti az utazási kedvemet, de szívesen kirándulok Európában autóval is.
Nemrég egy szegedi rehabilitációs alapítvány hivatalos nagykövetévé választották. Mi a feladata?
A Szent Vincent Rehabilitációs Központ Alapítványának az ép emberek érzékenyítése, a sérültek elfogadása a célja, röviden: az épek és a sérültek közötti szakadék csökkentése. Fiatalon én sem tudtam, hogyan teremtsek kapcsolatot egy mozgássérülttel. Edukációs videókat készítünk arról, hogyan lehet segíteni egy sérült személyen. Gyakran az is gondot jelent az épek számára, hogyan tegyék meg az első lépést egy sérült felé.
Névjegy:
Major Endre 1969-ben született Szegeden, 1988 óta kerekesszékes. Számos hazai és nemzetközi versennyel a háta mögött 2016-ban és 2021-ben is képviselte hazánkat a paralimpián. 2023-ban megnyerte az Európa-bajnokságot, a 2024-es párizsi paralimpián bronzérmet nyert.
Bejelentkezés
Új fiók létrehozása