Lubics Szilvia: „Ha ugyanazokat a köröket futjuk, nem fejlődünk”

Lubics Szilvia nagykanizsai fogorvos sportos előélet nélkül, 28 évesen, kétgyerekes anyukaként kezdett el futni. Az Ultrabalaton és a Spartathlon többszörös győztese amatőr hosszútávfutóként bevette már a sivatagot az 55 Celsius-fokos Halál-völgyben, „legyőzte” az Antarktiszt. Most éppen élete leghosszabb távú versenyére készül Arizonába.

Amatőr futónak tartja magát, ez miben különbözik a profi futástól?

Az életemet teljes mértékben nem a futás teszi ki, fogorvosként dolgozok, családanya vagyok. Bár néhány amatőr futó is beleteszi közel azt az edzésmennyiséget, amit a profi, számára utána munkával folytatódik a nap, esetemben a fogászati rendelőben. Az amatőr mögött nem áll masszőrből, dietetikusból, pszichológusból, erőnléti edzőből álló, regenerációt segítő csapat. Amikor a gyerekeim kicsik voltak, tizenévig nyújtani sem tudtam futás után. Amint beestem az ajtón, egy-két kölyök biztosan lógott rajtam, sokszor edzőruhában főztem.

Mára változott valami?

Annyiban, hogy a gyerekek kirepültek itthonról, több időm van a regenerációra, amit igénylek is. Nagyrészt itthon, egyedül végzem a mobility és erősítő edzéseket, ehhez pedig rengeteg motiváció kell. Elmúltam 50 éves, ahhoz, hogy jól teljesítsek, a korábbi 4-5 óránál több alvásra van szükségem. Alapvetően az időbeosztásom nem változott, egy délelőtti kemény edzés után 6-7 órát állok a rendelőben.

Mentális erősítésre nincs is szüksége?

5-10 éve együtt dolgoztam egy sportpszichológussal, aki a 24 órás világbajnokságokra és a spartathloni felkészüléseknél alkalmanként segített. Általában érzem, mikor jön jól a segítség, most nem igénylem, de van kihez fordulnom.

Önnek unalmasnak tűnhet az elmaradhatatlan kérdés: 22 év után mi motiválja még mindig a futásban?

Az egészben a verseny a „legegyszerűbb”, ott csak a futásra kell koncentrálni. Az addig megtett út az igazi kihívás: a felkészülés, a logisztika az élet más területeinek összehangolásában – tehát a hétköznapok az igazán húzósak, rengeteg akaraterő kell. Egyszerűen szeretem csinálni. Mindig találok olyan versenyt, ami szerelmessé tesz, főleg a táj szépsége, nehézsége miatt, ezért vágyom rá, hogy oda eljussak.

A hétköznapokban mi lendíti át az esetleges holtpontokon?

Nagyon gyakran gondolom úgy, ez így sok, zsúfoltak a napok. Ilyenkor felmerül bennem, hogyan fogom mindezt végigcsinálni. De hinni kell, hogy mindig lesz jobb. Ahogy a versenyen is kisimulnak a dolgok, úgy az életben is. Összességében a futás a mai napig többet ad, mint amennyi nehézséget. A sport miatt nagyon tudatosan élek, másképpen nem menne. De bevallom, szeretem ezt az életet. Ha ez a rendszer hirtelen bedőlne, kétségbeesve keresném a rendet, amiben eddig éltem.

A siklóernyőzés sem pótolná a futás utáni űrt?

Pár éve próbáltam ki, már egész jól röpködtem, aztán egy kényszerszünet után kialakult bennem a korábbi félsz, amit már egész jól leküzdöttem. Egyszerűbbnek gondoltam a siklóernyőzést, mint amilyen valójában. A jó ernyősök szinte naponta edzenek, nekem ez a futás mellett nem is férne bele az életembe. De biztos vagyok benne, hogy idővel elvégzek egy újabb tanfolyamot.

Régóta edz kezdő futókat. Kiből válhat amatőr hosszútávfutó?

Idő híján nincs sok tanítványom, de nagyon szeretek edző lenni, 6-7 éve csinálom. Az elején érdekes tapasztalás volt, hogy nem mindenki úgy áll a futáshoz és az edzésekhez, ahogy én. Nem biztos, hogy mindenki 100 százalékra teljesíti az edzéseket, előfordulnak kifogások, verseny alatti kiszállások. Két-három beszélgetés alatt felmérem, ki az, akiben ott van az a mentális plusz, amitől nagyon jó lesz, és végigcsinálja az ultratávokat. Edzéstervekkel segítem őket, de az is fontos, hogy teljes mértékben higgyenek és bízzanak bennem. Ha ez hiányzik, jobb búcsút mondani egymásnak. Elmondhatom, hogy fix csapattal dolgozom együtt.

A hazai futótársadalom legjeivel jó a kapcsolata?

2018 óta olyan irányba mozdultam el, amit itthon más nő nem csinál: többnapos, expedíciós, sivatagi meneteken, 200 mérföldes versenyeken indulok; ebben megtaláltam magam, aszfalton már nem érzek kihívást. Így hazai konkurencia egyáltalán nincs. 18 év ultrázás után más célokkal indulok a sivatagban, az Antarktiszon, nem érzem, hogy bármit is bizonyítanom kellene. Itthon már csak ritkán állok rajtvonalhoz. Maráz Zsuzsival (Maráz Zsuzsanna ultrafutó, edző – a szerk.) például folyamatosan segítjük egymást, tisztelettel viszonyulunk a másikhoz; ő aszfalton, síkon fut, ennek ellenére gyakran beszélünk, biztatjuk egymást, a versenyek alatt üzenünk, időnként együtt csináljuk az edzéseket is. Kívülállónak nem tudom és nem is akarom elmondani, mennyi küzdéssel jár a felkészülés. Zsuzsival más, mert ő is benne van, csinálja.

2025 végén milyen esetben mondhatja majd el magáról, hogy elégedetten zárja az évet?

Három nagy versenyt tűztem ki célul erre az évre. Az elsőt májusban rendezik meg Arizonában, ez a Cocodona, ahol 250 mérföld vár rám, ekkora távot még nem futottam. Ez lesz az idei legnagyobb kihívás számomra, már készülök rá: sorozatterhelés a Börzsönyben, futópados edzések, szállásfoglalás, most minden erről szól. Egy célom van, hogy be tudjam fejezni a versenyt, csakis magamhoz mérem az eredményt. Nagyon technikás terep, itthon alig van ehhez fogható köves talaj, ráadásul a szintemelkedés jelentős, és az időjárás is extrém: nappal rekkenő hőség, éjjel hideg, sok öltözködés. Öt nap, extrém alvásmegvonásokkal. Mégis egyre inkább várom, a félelem helyét fokozatosan veszi át az izgalom.

Mit gondol, motivációs előadásaiból mit visz haza a közönség?

Ilyenkor a nehézségekhez való hozzáállásomról, a célkitűzésekről beszélek, illetve arról, hogy miért kell a futás az életembe, mit adhat a hétköznapokhoz egy munkán kívüli szenvedély. Ha már három emberben megmarad egyetlen mondatom is, nagyon jó. Életvitelemmel egy olimpikonhoz képest közelebb állok az átlagemberhez, ráadásul nő vagyok. Talán könnyebb utánam csinálni. Megéri a komfortzónából kicsit kilépni, feszegetni a határokat. Ha ugyanazokat a köröket futjuk, nem fejlődünk. Az életemre, a környezetemre pozitívan hat a futás. Kiegyensúlyozott és boldogabb vagyok általa.

Névjegy:

Lubics Szilvia 1974-ben született, civilben fogorvos, férjezett, három felnőtt fiú édesanyja. Az év ultrafutója Magyarországon 2011-ben, 2012-ben, 2013-ban és 2014-ben. Kilencszeres magyar bajnok és hétszeres spártai hősnő. Az Athén–Spárta útvonalon megrendezett 245,3 kilométeres futóversenyt először 2010-ben teljesítette. 2011-ben, 2013-ban és 2014-ben női első, 2012-ben és 2015-ben harmadik lett. Az Ultrabalatont 2011-ben és 2012-ben megnyerte. A Badwater Ultramarathonon negyedikként végzett. A Racing the Planet – 4Deserts sivatagi versenyeken a 3. és 4. helyet szerezte meg, a The Last Desert – Antarctica versenyt és a Grand Canyoni ultrafutást megnyerte. Férjével két, futásról szóló könyvet írt.