Ivancsics Ilona: „Harcos típus vagyok”

Tavasszal Jászai Mari-díjat kapott Ivancsics Ilona, az ország Vágási Jutkája. Nem számított rá, nem is volt fontos addig számára, mégis nagy nyugalommal tölti el, hogy szakmai munkája elismerésre talált. Hazánk első és legismertebb sorozatából ismertük meg őt, ilyen értelemben celeb, de mai értelemben mégsem az, hiszen hitelességét sosem adná fel.

Nagybajomi lányként első próbálkozásra felvették a színművészetire. Milyen indíttatásból jelentkezett a főiskolára?

A hetvenes években igen aktív kulturális élet folyt a nagyközségben, és én kislányként sokat szerepeltem a helyi kultúrházban, ahol színikör, néptánc, énekkar működött. Humán beállítottságú gyerekként, később kaposvári gimnazistaként szerettem versmondó versenyekre járni. Annyira tudatosan nem fogalmazódott meg bennem, hogy színész legyek, de valahogy erre terelt a sors. Valódi csodának éreztem, hogy ezerötszáz jelentkező közül engem is felvettek a színművészeti induló, mindössze tizenöt fős osztályába. Nagyon boldog voltam, bár a szüleim jobban örültek volna, ha tanár leszek, főleg édesapám. Féltettek, mi lesz velem, ha elkerülök Budapestre. Azt hiszem, nekem ez volt az utam.

Könnyű út volt?

Negyven éve vagyok a pályán, nagyon sok örömet adott nekem a munkám, amely egyben a hivatásom és a hobbim is. Ez nagyszerű érzés. Nem könnyű út, nagyon sok buktató és fájdalom is ért közben, de ha visszanézek, azt csinálhatom, amit szeretek.

A kaposvári teátrum akkor élte az egyik legnagyobb fénykorát, amikor ön kezdő színésznő volt; presztízs volt a Csiky Gergely Színházban fellépni. Kézenfekvő lett volna, ha a főiskola után hazatér, ön mégis pesti színházhoz szerződött. Miért?

Fiatalként ezt nem így fogtam fel, pedig egyik osztályfőnököm, Valló Péter sokat biztatott, menjek vidékre, Kaposvárra, hiszen egy fiatal színésznek sokat kell gyakorolnia. De én nem akartam visszamenni oda, ahonnan jöttem. Budapesten akartam maradni, és híres színésznő lenni (nevet). Hozzáteszem, akkoriban Kaposvár poros kisvárosként egészen más volt, mint ma. A két gyakorlati évet a Vígszínházban töltöttem, aztán jött a József Attila. Aztán a sors mégis úgy hozta, hogy évekkel később dolgozhattam Kaposváron is a Régi nyár című zenés színdarabban, ahol együtt játszottam Koltai Róberttel, akit diákként csodáltam a színpadon.

Öt éve volt a pályán, immár számos színházi szerepen túl, amikor megérkezett az életébe a Szomszédok, az ország első hazai gyártású teleregénye, egy csapásra országos hírnevet hozva szereplőinek. Nem tartott a beskatulyázástól?

Továbbra is maradtam a József Attila Színház színésznője, és rengeteget dolgoztam. Sokáig a kiegyensúlyozottság jellemezte az életemet: a sorozat forgatása mellett a színházi munkáimat is folytathattam, hiszen az én igazi szerelmem mindig is a színház volt. Huszonévesként is tudtam, hogy a Szomszédok Vágási Jutkájának szerepe beskatulyázással járhat, ezért vacilláltam, vállaljam-e. Egy nap gondolkodási időt kértem Horváth Ádám rendezőtől, mielőtt rábólintottam volna az eredetileg 6 részesre tervezett sorozatra, amelynek folytatása a fogadtatástól függött. Szerettem volna bekerülni a köztudatba, és tisztában voltam vele, a színház sokkal kisebb nyilvánossággal kecsegtet. Engem ma is a Szomszédokból ismer az ország, pedig több mint száz színházi szerep van a hátam mögött; talán értékesebb munkát is jelentenek ezek. Mégsem éltem meg úgy, hogy engem beskatulyáztak, tovább tudtam lépni. Az ismertségem révén később saját színházat alapítottam.

Kicsit időzzünk még el a Szomszédoknál. 13 évig forgatták, utóélete legendás, mi több, a közösségi médiának hála népszerűsége napjainkban is dübörög. Napjainkban 22 ezer tagot számlál a sorozat rajongói csoportja.

Hatmillió ember nézte, nem is volt más magyar sorozat a tévében. A teleregény a magyar emberek életéről, a hétköznapi gondjairól szólt. Beírtuk magunkat a televíziózás történelmébe, hiszen jórészt a rendszerváltás időszakában forgattunk; egyfajta lenyomat született a kor divatjáról, kultúrájáról, anyagi helyzetről. Óriási szeretetet kaptam és kapok a tévénézőktől, olyanoktól is, akik akkor kisgyerekek voltak, ma pedig már 30–40 évesek. Van, aki már ötvenszer megnézte az egész sorozatot; olyan külföldön élő magyar írt nekem levelet, akinek a magyar szót, a gyerekkorát a Szomszédok jelenti.

Ön visszanéz olykor egy-egy epizódot?

Van egy közös előadásom Ábrahám Edittel, a Szomszédok és barátok, amivel járjuk az országot, és sokat sztorizunk a közönségnek. Emiatt visszanéztem több részt, és meglepődtem, milyen sok mindenre nem emlékeztem már. Nagyon szép időszak volt az életemben a Szomszédok, nagyon-nagyon jó csapattal, hálás vagyok, amiért mindennek részese lehettem. Utána 10 évet Sopronban játszottam, és amikor visszatértem a fővárosba, Vágási Jutkaként szerzett ismertségemnek köszönhetően tudtam saját színházat indítani. Én a lehetőséget láttam a sorozatban, de hozzáteszem, nem a sopánkodós, hanem a harcos típus vagyok.

A sorozatbeli színészek később is szomszédoltak?

Mi tényleg egy család voltunk a háttércsapattal, színészekkel együtt. A sorozat befejezése után is minden karácsony előtt összejöttünk, nagyjából egészen Ádámék (Horváth Ádám–Csűrös Karola házaspár) haláláig.

2010-ben alapította meg saját társulatát, Ivancsics Ilona és Színtársai néven. Tizenöt év működés után a bezárás mellett döntött, miért?

Utazó színházként működtünk, jártuk az országot, sőt határon túlra is elmentünk. Mivel Szentendrén élek 1987 óta, a saját bérletes előadásainkat itt kezdtük el játszani. A Covid miatt döntöttem úgy, felszámolom a társulatot: anyagilag nehéz helyzetbe kerültünk, nagyon fájó volt elengednem, mert kiváló csapattal dolgoztam együtt. Ma egy-két személyes darabokkal folytatom a munkát, idén nyáron a Szomszédok és baráttokkal léptünk fel. A fővárosi Újszínházban is játszom, legutóbb a Kőszívű ember fiaiban Baradlayné szerepébe bújhattam. Idén tavasszal pedig Szegedre kaptam meghívást, a Pinceszínházban játszottam a Madame de Sade főszerepét. Ezt ősszel is játszani fogjuk ott, sőt, Varsányi Anna, a Szegedi Nemzeti Színház dramaturgja írt nekem egy kétszemélyes darabot, amit szintén Szegeden mutatunk majd be, de erről többet egyelőre nem is árulok el.

Milyennek találja Szegedet?

Teljesen elvarázsolódtam, nagyon megszerettem ezt a várost. Ha vidéken laknék, ott biztosan tudnék élni. Emberléptékű, sok a fiatal, van élet, ott folyik a Tisza. Ajándék volt nekem az a hónap azután, hogy felszámoltam a színházamat.

Megrázta magát, kicsit új életet is kezdett, és bomba formába hozta magát. Hogyan lehetséges ez hatvanon túl?

Kell hozzá kitartás és akaraterő, de nem lehetetlen küldetés. Tíz kilogrammot adtam le, abszolút tudatosan. Az év elején vágtam bele, és tavasszal éppen egy Szomszédok retró fotózáson szembesülhettem azzal, hogy ugyanaz a méret passzol rám, mint a forgatás idején. Mindenféle szempontból nagyon jó érzés. Nemrég a Balatonon nyaraltam, és nagyon megdöbbentem, mennyi kövér, elhízott él a magyarok között, mintha Amerikában lennénk. Rossz irányba megyünk.

Szeret sportolni?

Igen, mindig is rendszeresen jártam tornázni, most kardiózom, de szeretek úszni is, korábban futottam. Hasznos az ellipszistréner, a jóga. Heti háromszor biztosan mozgok. Azt tanácsolom, hatvanon túl se hagyjuk el magunkat, nem szabad. Szívesen kertészkedem is, a veteményes, a virágoskertem, a gyümölcsfáim adnak fizikai munkát, és remek kikapcsolódás. Ráadásul így bioélelmiszert ehetek. A föld az élet: reményt ad, hogy az elvetett mag teremni fog. Örülök, hogy egyre több fiatal talál vissza hozzá.

A fia külföldön is elismert divatfotós, aki tavasszal hazatelepedett Magyarországra.

Barátkozós, talpraesett típus, büszke vagyok arra, hogy egy idegen világban tudott karriert építeni. Hiányoztak neki a gyökerei, és most azt látom, kiegyensúlyozott. Kérdeztem tőle, Bence, mi az, amit én adtam át neked? Azt felelte, mindig látta, hogy én soha nem adom fel, megyek a célomért előre. A noszogatás semmit nem ér a gyerekeknél, a példamutatás a lényeg.

Névjegy:

Ivancsics Ilona Jászai Mari-díjas, József Attila-gyűrűs, Kabos Gyula-díjas színésznő 1960. október 3-án született Kaposváron. 1983-ban diplomázott a Szín- és Filmművészeti Főiskolán, 10 évig a József Attila Színházban, később a soproni színházban játszott. A Szomszédok teleregény állandó színésze volt. Tizenöt évig saját társulatot vezetett, ma is több színdarabban játszik. Szentendrén él, felnőtt fia nemzetközileg is elismert divatfotós.