Agárdi Szilvia: „ A világot nem láthatom, de a céljaimat igen”

Agárdi Szilvia sosem fog autót vezetni, de ezen már túllépett a lassan 30 éves szépség. Az ország egyetlen vak énekesnője csakis reális célokért küzd, például hogy minél többet koncertezhessen. Állítja: hite és családja nélkül most nem itt tartana.

Az új év küszöbén állva mit fogadsz meg 2025-re?

Az újévi fogadkozások kapcsán az emberek lelkesedése gyorsan lelohad, és én nem akarok ugyanígy járni. Abban hiszek, hogy bármit bármikor kitűzhetek magam elé.

Mit vársz az új évtől?

Nagyon szerencsés vagyok a számomra stabil hátteret nyújtó családom miatt. Nekik köszönhetem, hogy nyugodtan, biztonságban tehetem azt, ami nekem a legfontosabb: kapcsolatot tartani a közönségemmel. Az a célom, hogy minél többet koncertezhessek, és ilyenkor minél több emberrel ismerkedhessek meg. Szeretek személyesen találkozni velük, még akkor is, ha ez szemkontaktus nélkül valósul meg. Fontos számomra, hogy élőben énekeljek; motivál, hogy a hangommal, az éneklésemmel örömet szerezhetek másoknak. Szívesen mutatok meg egy kis szeletet az életemből, hiszen sokan nem is tudják elképzelni, milyen vakként élni.

Kislányként népdalversenyeken remekeltél. Már akkor eldöntötted, hogy az énekesi pálya lesz a te utad?

Koraszülött vagyok; a szembetegségem miatt akkoriban rengeteget utaztunk, fejlesztésekre, műtétekre jártunk; sírós kislány voltam. Édesanyám gyakran az énekléssel tudott megnyugtatni, belém ivódott az éneklés iránti szeretet. Az óvó nénik, tanárok felfedezték a hangomat, sokat szerepeltettek, akkor mégsem éreztem ezt kizárólagos célnak, mert kevésbé tudtam az érzelmeimet megmutatni a népdalokon keresztül. 14 évesen ezt a műfajt elengedtem, és a könnyűzene felé akartam kanyarodni. Lehetőségek híján klasszikus hangképzéssel és zongorával kezdtem, aztán autodidakta módon folytattam tanulmányaimat. A 2012-es The Voice televíziós tehetségkutatóban Mező Misi azt mondta, nem baj, ha picit sántít az ének, a lényeg, hogy legyen őszinte; ehhez tartom magam. Ha van egy pici elcsúszás, az emberi. Ha hibázunk, megyünk tovább, semmi baj nem történt. Decemberben nagyon sok fellépésem volt; hálás vagyok azért a bizalomért, amit a fellépésszervezőktől kapok, valamint a közönségnek is, hogy megtisztelnek a jelenlétükkel.

A műsornak köszönhetően 17 évesen ismert meg az ország. Nagy löketet adott az önbizalmadnak a televíziós szereplés?

Zala vármegyéből származom. Amikor pályaválasztáson gondolkodtam, nem sok lehetőség adódott a környéken. Sem a kosárfonás, sem a call centeri munka nem vonzott. Mivel önállósodni akartam, kellett valami, amitől értékes embernek érezhettem magam. Olyan munkára vágytam, amit élvezek. Apukám lelkesen vitt az énekversenyekre, anyukám óvó típusként állt mellettem. Így jelentkeztem a The Voice-ba, ahol nem látott, csak hallott a zsűri, és tudtam, nem sajnálatból jutok tovább. A szakmáról semmit nem tudtam, de az elmúlt évek alatt sokat tapasztaltam. Sosem volt menedzserem, az ezzel járó feladatokat ma is édesanyám látja el. Most sem vagyok teljesen magabiztos, de sokkal jobban tudom, mit akarok, mint régen. A tévés stylistoktól és sminkesektől megtanultam az öltözködést és a sminkelést, elmondták, mi áll nekem jól, eszerint öltözködöm – és a férjem is segít.

A siker, az önmegvalósítás nem látóként támogató család nélkül szerinted nem is valósítható meg?

Mindennek az alapja a család. Miattam a szüleim felköltöztek Budapestre. A fővárosban indult be az énekesi pályám, ott szereztem meg a HR-diplomámat is, anélkül, hogy ismerném a Braille-írást. Régebben még láttam fényeket, árnyakat, megtanultam fehér bottal önállóan közlekedni az egyetemre.

A rajongói táborod kommentjeidet olvasva megragadott egy hozzászólás: „nem értem, miért nem kap nagyobb figyelmet?” Szerinted elegendő figyelmet kapsz?

Nem vágyam folyamatosan szerepelni a médiában, főleg azzal, milyen a ruhatáram, milyen a magánéletem, mikor és hová megyek. Mindez semmilyen értéket nem közvetít. Azt gondolom, a szerethetőség és a figyelem miatt az énekesek kénytelenek felvállalni a bulváros vonalat is. Persze elengedhetetlen, hogy egy picit belelásson a nyilvánosság az életembe, de szaftos sztorikkal nem akarok szolgálni. Tegyük hozzá, kevés olyan televíziós műsor van, amely számomra komfortos lenne. Reality, vetélkedős műsor számításba sem jöhet, csak az énekközpontú, mint a Csináljuk a fesztivált.

Mennyit engedsz láttatni a magánéletedből?

Annyit, hogy ismét vidéken élek, férjhez mentem, énekelek és lovagolok. Ne a magánéletem, hanem a zeneiségem alapján ismerjen a közönség. Az emberek ingerküszöbe ma már olyan magas, hogy szinte naponta kellene valamit posztolnom magamról ahhoz, hogy eszükbe jussak. Persze a saját online felületeimen én is igyekszem aktív lenni, például sminkelek, a konyhában ténykedek.

Mindehhez hozzátartozik, hogy esélyegyenlőségi aktivista vagy. Ez mit jelent a gyakorlatban?

A közönség dönti el, mi a feladatom, de valójában a tevékenységemmel, személyiségemmel én magam formálom a közönség szemléletét. Sokat agyalok, milyen tartalommal jelenjek meg – ebben a visszajelzések is segítenek, de a spontaneitás sem áll tőlem távol. Mivel szeretek úszni, lovagolni, ezekről is posztolok, mert hozzám tartoznak.

Az előbbiek mellett korcsolyázol, síelsz, mondhatni, úgy élsz, mint a látó emberek. Mi az, amit vakként nehezen viselsz a látóktól?

A vakok nevében nem, csak a magam nevében beszélek: a világtalan jelzőt nem kedvelem. Nekem is megvan a magam elképzelése, világa, csak kicsit eltér a látókétól. Lelkivilágom nekem is van, vizuális világom nincs – pontosabban ezen a téren a korábbról szerzett emlékfoszlányokra támaszkodom. A másik: megtanultam, beszélni kell, mert a másik nem gondolatolvasó. Ki kell mondani a dolgokat, de tegyük ezt kedvesen!

Másfél éve mentél férjhez, mi vonzott a fiatalemberben?

Az egyénisége. Első találkozásunkkor kitartóan próbálkozott. Belátta, hiába öltözött fel szépen, a külcsínnel engem nem tud meghódítani, ezért elővette azt, ami benne van. Egyébként adok a külalakra, szeretek sportolni, és mindketten lovagolunk. Szeretek futni is, de őt erre sajnos nem tudom rávenni.

Sokan világsztárokhoz hasonlítanak, például Céline Dionhoz. Kik a példaképeid?

A realitás talaján élek, sosem vágytam világhírnévre. Az számomra lelki megpróbáltatással és sok lemondással járna. Nekem fontosabb az a nyugalom, boldogság, amiben élhetek. Szeretem Céline Dion, Whitney Houston hangját, illetve Kovács Katiét. Vele a Csináljuk a fesztivált műsor óta tartom a kapcsolatot.

Névjegy:

Agárdi Szilvia 1995-ben született Zalaegerszegen. Koraszülöttként nem fejlődött ki a látása, néhány éve pedig teljesen megvakult. 2012-ben jelentkezett a The Voice című műsorba, azóta is több produkcióban szerepelt. A 2023-as Csináljuk a fesztivál győztese önálló énekesi karriert épít. Férjével egy Zala vármegyei településen él.