A gyermekbetegségek kutatója

Kerpel-Fronius Ödön ötven éven át külföldön az egyik legsikeresebb és legismertebb, hallatlanul népszerű magyar klinikai kutató volt. Jelentősen hozzájárult a csecsemőkori só- és vízháztartás zavarainak korszerű kezeléséhez és ezzel a halálozás csökkentéséhez.

1906. január 14-én Versecen született. Felnőtt korára hat európai nyelvet kiválóan beszélt. 1923-ban beiratkozott a Pázmány Péter Tudományegyetem orvosi karára. Bohém diák volt, de tanulmányait komolyan vette; Münchenben, Bécsben és Párizsban is tanult. Később ügyes gyermekorvosként egyre nagyobb érdeklődéssel vett részt a csecsemőkori só- és vízforgalom kutatásában.

1932-ben megnősült. Felesége, Zoffmann Sára, kitűnő társa és támasza lett későbbi pályáján. Egy ösztöndíj miatt egy évet Amerikában töltöttek, majd hazatérve Kerpel-Fronius fizetett tanársegédként megírt tanulmányaiban élesen elkülönítette a szervezet kiszáradásának két fő formáját, a só- és a vízhiányos állapotot. Később adjunktusként klinikai és tudományos tevékenysége mellett magánpraxist vitt.

1944-ben és 45-ben a romba dőlt fővárosban a gyermekek között óriási pusztítást végzett a nyomor és az éhínség. A rossz higiénés viszonyok, az élelmiszerek és főleg a tej hiánya miatt tömeges méreteket öltött a csecsemőkori sorvadás, amit csak fokozott, hogy az éhező anyák nem tudtak szoptatni, nem volt fűtés, nem voltak gyógyszerek. Az addig megfelelő állapotban lévő csecsemők és kisgyermekek bélhurut vagy megfoghatatlan, ismeretlen eredetű fertőzés, láz folytán 24–36 óra alatt válságosan rossz állapotba kerültek. Kerpel-Fronius a megelőzést szem előtt tartva igyekezett enyhíteni a helyzeten.

A több szálon futó akciók közül a leginkább eredményesnek dr. Richard L. Shackelforddal való együttműködése bizonyult. Anyatejgyűjtést szerveztek; élelmiszercsomaggal jutalmazva összegyűjtötték a jól szoptató asszonyok felesleges tejét, és ezzel táplálták a szoptatásra képtelen anyák gyermekeit, illetve egyes kórházba került csecsemőket. Együttműködtek egyes életmentő gyógyszerek, így a nem kapható inzulin és a Magyarországon akkor még ismeretlen, első penicillinszállítmányok célszerű elosztásában.

1945-ben volt Kerpel-Fronius magántanári habilitációja, témája „A csecsemő élettana” volt. A politikai változások nem sok jót jósoltak a konzervatív szemléletű, de egyben világpolgár, liberális gondolkozású Kerpel-Froniusnak. Vidéken húzta meg magát, a pécsi gyermekklinika igazgatója lett.

Külföldi összeköttetései révén néhány hónap alatt a legszükségesebb eszközöket pótolta, új gyógyszereket, folyóiratokat is sikerült beszereznie. Több korszerűsítést vezetett be a klinika gyógyító munkájába is. 1951-ben Kossuth-díjjal, majd ugyanebben az évben a Magyar Népköztársasági Érdemrend V. fokozatával tüntették ki. 1970-ben a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja lett, 1975-ben Semmelweis Emlékérmet kapott. Külföldön is számos elismerésben részesült, többek között az Egészségügyi Világszervezet táplálkozási referensévé, a Rostocki Egyetem díszdoktorává, az Amerikai Gyermekgyógyász Akadémia tiszteletbeli tagjává választották.

Összegző munkát írt a csecsemőkori sorvadás kórélettanáról. Az angol nyelvű könyv 1983-ban jelent meg, és jelentős nemzetközi sikert aratott, a recenziók egyértelműen a világ nagyobbik részén még mindig égető kérdés kitűnő és előremutató összefoglalásaként értékelték. Kerpel-Fronius egyike volt az utolsó hagyományos értelemben vett, az egész embert, az egész kérdést értékelni tudó, szintetizáló klinikai kutatóknak. 1984. április 22-én halt meg Berlinben.